83-ban - akkori szóhasználattal élve - disszidáltál, egy lány miatt költöztél Svájcba. Ezzel a lánnyal mennyi ideig éltél együtt?

Hát ez a lány nem lány volt már, hanem egy elvált nő, Andrea, egy gyerekkel, egy 5 éves kislánnyal, Melanieval. Vele lehúztam 14 évet, 97 szeptemberében költöztem el tőle. Sajnos érzelmileg nem voltunk egy hullámhosszon.

Ha jól tudom, a közelmúltig ott éltél, és sokáig a Hilton Baselben zenéltél. Mennyire volt nehéz megszokni, hogy tízezres tömegek lelkesedése után egy bárban játszod az örökzöldeket és a legfrissebb slágereket? Nem hiányzott az a fajta siker, amiért annyit küzdöttetek?

90 áprilisában volt az első szerződésem a Hiltonban. Addig sok minden felet csináltam. Örökzöldeket játszani az nem volt olyan nagy probléma, arra sem emlékszem, hogy a több tízezres siker annyira hiányzott volna. Talán a nyugalom, ami ezáltal körbevett és inkább a megbízhatóság, hogy tudom, hogy mit csinálok. Nem attól függök, hogy most ezt kell, meg így kell, meg amúgy kell, hanem amit én csinálok, azért én vagyok a felelős s mindezekért tudom, hogy mennyit fog ez érni. Ha jól csinálom, akkor előrébb fogok jutni, ha rosszul csinálom, akkor belebukok. Amikor aztán elkezdtem zenélni, egy trióban. Három magyar. Ez a triós dolog aztán átment jó magyaros szokás szerinti útra, a gitáros kirúgta a dobost, hozott egy új dobost, utána ők is összevesztek egymás között, akkor már le akart vonni tőle 5 hónapi gázsit, mert ők épp aznap összekaptak valamin. Ezt mar én sem hagytam annyiban. A gitáros ment, maradt a duó, dob zongorával. Aztán a duónál megint történt egy dolog, ami miatt aztán egyedül maradtam.

Azt mondta a főnök nekem, hogy nyugodtan gyógyuljon meg a dobos kolléga otthon, pihenje ki magát. Tehát neki én egyedül elég voltam. Ez nekem egy pozitívum volt, azt jelentette, hogy az, amit csinálok, vagy ahogy csinálom, ez megfelel szólóban is, és innentől kezdődött az, hogy elkezdtem egyedül játszani. Aztán 90 márciusában küldtem egy demo kazettát a Hilton Baselbe és olyan szerencsém volt, hogy az áprilisi zenész kiesese miatt en kaptam meg azt a hónapot. Itt már meg vannak határozva minimum egy évre előre, hogy kik játszanak. Ennek az áprilisi játéknak olyan hatása lett, hogy utána már a következő évtől 5-6 hónapokat kaptam. Ez ment egészen 18 évig, 2008-ig. 2009-től egy igazgató váltás miatt, meg a spórolás miatt megszűntették az élő zenét. Senki nem kapott végkielégítést (nevet) ez megint csak egy magyar szokás.

Még egyet hozzáteszek ehhez. Ahol igazán éreztem a különbséget, az a 2000-es koncert volt. Ez április 29-én volt. 30-án visszamentem Svájcba, és május 1-én, ami egyébként is egy szabadnap, 3 ember volt a Hiltonban, az a 3 ember is hátul volt, távol tőlem. És akkor megcsapott ez az érzés, hogy Szent Isten, 2 nappal ezelőtt ott voltam a Kisstadionban, azok az emberek az Edda miatt jöttek el, itt meg most 3 ember kávézik, le sem szarják, hogy ki s mit játszik. Akkor igen élesen éreztem a különbséget.

87 februárjában 3 koncertet játszott Svájcban az akkori Edda. Találkoztál akkor velük?

Igen. Bár nem volt ez igazán koncerthely, ez egy hely volt, ahol emberek söröznek és különböző zenekarok fellépnek. Fel is mentem a színpadra, 1-2 számra beálltam. Aztán elmentem velük, ahol laktak, elég lepusztult helyet kaptak.

A rendszerváltásig nem is jöhettél haza, ha jól sejtem. A családoddal, barátokkal tudtad tartani a kapcsolatot, vagy teljesen elvágta a rendszer a szálakat?

A családdal telefonon tartottam. Én először 5 és fél év után mehettem csak haza, 88 Karácsonyán. Persze ilyen módon nem tudtam kapcsolatot tartani senkivel, mint ahogy ez manapság lehetséges. Zsanett lányommal, aki Siófokon él, rögzítettem 2 telefonbeszélgetésünket, a mai napig megvan ez a felvétel, ő akkor volt 4-5 éves. Aranyosan beszelt, nem is bírtam ki könnyek nélkül.

90-ben a 10 éves jubileumra újra összeállt a bakancsos csapat. Milyen érzés volt ennyi év után újra itthoni rockszínpadon a régi nagy slágerekkel és a régi társakkal?

Ez többnyire jó érzés volt. Amit soha nem szerettem és meg is maradt bennem, ami ebben a zenészvilágban van nagyon sok előadónál, hogy rettenetesen játsszák az agyukat, el vannak ájulva maguktól, kakaskodás, mert mindenki marha fontos. Ezt sajnos, én úgy látszik így születtem, semmilyen szinten nem bírom elviselni. Ha egy rettentő menő gyárosról van szó, aki tele van lóvéval, és az ugyanígy viselkedik, annál sem bírom elviselni. Érdekes módon, amikor találkoztam Lionel Ritchie-vel, a Deep Purple-lel vagy Melanie C-vel, akik a Hilton Baselben szálltak meg Svájcban, ezek a találkozások olyanok voltak, hogy képzelj el olyan embereket, mint ahogy most mi beszélgetünk. Semmiféle nagyképűség.

A Lionel Ritchie két napig volt ott és egy picit beszélgettünk a vacsorája közben, amikor első este ott ettek hárman az étteremben. A második napon, mikor ment a koncertjére, ez ilyen 6 - fél 7 körül volt, és akkor fentről – a bár az a mínusz 1-ben volt, fentről a bejárattól, ha lenézett az ember, pont a zongoristát látta. És lenézett és mutatta a hüvelykujját, hogy kifejezze a tetszését. Egy ilyen nagy zenészről, mint Lionel Ritchie, azt hisszük, hogy az ilyen kis zenészeket leszarja, de tévedés, nem így van. A Deep Purple is azt hiszem, világhírnévnek örvend, de ők is kedvesen, aranyosan viselkedtek. Tőlük sajnos csak egy aláírás sorozat van, de ott is a billentyűs úgy írta alá, hogy az egyik piano player a másik piano playernek. Voltak német művészek is a Hiltonban, na, azok már ilyen magyar stílusúak. Ezt az egész körítést csak azért tettem hozzá, hogy amikor belekerültem a közegbe a 90-es, 2000-es koncertek alatt, hogy emberek jönnek-mennek, mint a mérgezett egér. Na, ezek a dolgok, amikkel borzasztóan nem szimpatizálok, és nem hiányoznak. Szóval ez a része a dolognak nem volt oly szimpatikus nekem, de maga a zenélés, a régi számokat játszani újra, az csodálatos volt.

90 után milyen gyakran látogattál haza?

90 után már sűrűbben. Évente 2-3-4-szer biztos...

forrás: