„30 év, 30 aranylemez, 3000 koncert!”- ezzel a beköszönő szöveggel indult az Edda 30. születésnapját ünneplő koncert kishazánk legnagyobb arénájában, amire, láss csodát, annyian eljöttek, hogy a koncertkezdés előtt egy órával már alig lehetett parkolóhelyet találni a környéken …

Miután végre sikerült bepasszíroznom magam egy helyre, jó pár utcasarkot kellett gyalogolnom a csarnokig, ami bizonyos szempontból nagyon érdekes és tanulságos volt, főleg nekem, akiről még jóindulattal se lehet elmondani, hogy az utóbbi nem is tudom hány évben rendszeres látogatója lettem volna az Edda koncertjeinek. Már az odavezető úton is azon törtem a fejem, vajon mikor járhattam utoljára Edda bulin? Ha agyonütnének, akkor sem jutna még most sem eszembe. Mindegy, a lényeg, hogy most ott voltam és szinte mint új hús vártam az eseményeket. Viszont mielőtt magukkal sodorhattak volna a színpadon történtek, ahogy említettem, kíváncsi voltam, vajon kik alkotják az Edda mai közönségét, illetve kiknek fontos a zenekar 30. születésnapja. Mit mondjak, egy szociológus örült volna, mint majom a farkának, ha ezen az estén velem tarthatott volna és mint kiderült, ezzel a megállapításommal nem csak én voltam így, mert bár TT kollégával igen messze kerültünk egymástól a csarnokban, a koncert után szinte teljesen megegyezett a véleményünk a látottakról. Volt itt a kannás bortól megrészegült, „minden sarkon álltam már” típusú, kissé kortalan csöves, a Q7-sel a park közepén, a füvön parkoló hurkás nyakú mintapolgár, többgyermekes család, fiatal csinos és kissé idősebb, de „jól tartom magam” típus a gyengébb nem képviseletéből, élsportoló, közéleti személyiség és még sorolhatnám… Egy szó, mint száz, ezt a koncertet az összes közvélemény-kutató cég kihasználhatta volna egy kis kérdezősködésre, mert a társadalom teljes keresztmetszetéből vehetett volna mintát. Hogy ez jó vagy sem, azt döntse el mindenki magában, de egy tény, én még ilyen „színes” publikummal talán soha nem néztem együtt koncertet.

Na ja, mert, hogy el ne feledkezzek róla az is volt és nem is rövid. Este hét óra után nem sokkal a Queen The Show Must Go On című klasszikusa dörrent meg a hangszórókból, méghozzá Pataky Attila előadásában. Ez megadta az alaphangulatát úgy a közönségnek, mint nekem, de ebben a pillanatban el is kezdtünk távolodni egymástól. Pataky Attilát mindig is jó énekesnek tartottam, de ez… Lépjünk is tovább! A zenekar turnémenedzsere következett ezután - akitől a cikk elején is idéztem -, hogy konferálása után egy újabb intróval lehessünk gazdagabbak, így kb. fél nyolcra már a színpadon is termett a banda, akik nem sokkal a kezdés után egy egyveleggel szinte le is tudták, amiért én tulajdonképpen jöttem.

És itt meg is állnék egy pillanatra. Az Eddának a munkásságát két nagy korszakra szokták bontani, de szerintem ennél ezért több van. A lényeg, hogy hozzám legközelebb az úgynevezett bakancsos időszak áll, amiről az előadás elején egy, a véleményem szerint igen méltatlan egyveleget kaptunk. Hangszerelésében és előadásmódjában messze alulmúlta magát a színpadon álló zenekar ebben a körben, ez számomra csúnyán megadta az alaphangulatot, ami után nehéz lett volna már a kedvemben járni. Már csak azért is, mert én az újkori Eddával bármennyire is szeretnék megbarátkozni, nem megy.

A dalok és azok Gömöry-féle hangszerelése nagyon messze áll az ízlésemtől, de azt gondolom, a rockzenétől egyaránt. Bármennyire is szeretné Alapi mester gitárhangzásával metálossá varázsolni a riffeket, a billentyű, ahogy beszáll, ezt azonnal tönkreteszi. Nem beszélve a vokálokról. A samplerekről érkező vokálok annyira sterilek és műanyagok voltak, hogy még szegény Kicska Laci is inkább elbujdokolt volna, minthogy a mikrofon mögé álljon közben és nyomja a tátikát.

A már említett medley mellett a koncert mélypontja a Szerelem keresi a szerelmet című ultra gagyi popsláger volt, amit már csak a Hűtlen (ami után Pataky Attila Gömöry Zsoltot, mint szerzőt mutatta be…) és a Kölyköd voltam aznap esti adaptációival tudtak alulmúlni. És mielőtt pozitív kicsengésűvé teszem a beszámolómat, egy dolgot engedtessék még megjegyeznem. Ez a koncert az Edda 30. születésnapját volt hivatott ünnepelni, amelyre egyetlen egy egykori Edda muzsikust sem hívtak meg, de még csak meg sem említették Őket. Tudom, számtalanszor elhangzott már, hogy 2011-ben ez az Edda, amit el is fogadok, de ha azok az emberek nem lettek volna, akkor talán 2011-ben Edda sem lenne. Egyedül a szerencsétlen balesetet szenvedett Kun Péterről emlékeztek meg egy dallal. Ha már személyesen látni sem bírják a régi arcokat, akkor azon a hatalmas, gyönyörű led falon legalább egyszer felvillanhattak volna egy-egy fényképpel. Úgy döntöttem, én most felvillantom egy pillanatra Őket, mert úgy érzem, megérdemlik: Darázs István, Slamovits István, Róna György, Barta Alfonz, Csapó György, Zselencz László, Fortuna László, Csillag Endre, Mirkovics Gábor, Donászy Tibor, Hirleman Bertalan, Pethő Gábor. Remélem, nem hagytam ki senkit.

És akkor most írói pályafutásom során először bekövetkezik az, ami talán eddig még soha. Minden eddigi soromnak ellent fogok mondani, ugyanis ez a koncert jó volt. Sőt, nagyon jó! Nem, nem golyóztam be. Az Edda sportcsarnokos koncertje egy jól kitalált, összefogott, profin előadott buli volt, amit a közönség maximálisan díjazott.

Szinte teltház mellett fantasztikus hangulatban ünnepelt a csapat, ami még egy kívülálló számára is magával ragadó lehetett, más kérdés, hogy az Edda tekintetében én nem érzem magam kívülállónak, hiszen hosszú éveken át hallgattam az Eddát.
Az én Eddámat!

Elhangzott dalok:

Intro
Nincs visszaút
Győzni fogunk
A keselyű, Semmim nincs, Kínoz egy ének, Minden sarkon álltam már, Egek felé kiáltottam
Mi vagyunk a rock
Lelkünkből
Fohász
Elhagyom a várost
Változó idők
Ma még együtt
Szaga van
Velem kiáltsatok
Inog a világ
Táltos örökség
Gyere őrült
Ördögi kör
Elérlek egyszer
Lisztománia
Érzés
Utolsó érintés
Mert így volt jó
A világ közepén
Újra és újra
A test szava
Ott leszünk
A hűtlen
Éjjel érkezem
Szélvihar
Csak bírd ki
Háromszor
Szellemvilág

Kölyköd voltam
A kör
Ünnep